(Ez elképzelhető, hogy
Az útról.
Nagy fekete Audival indultam Pest felé, útközben megváltunk öcsitől, aztán a reptéren meglepően simán sikerült keresztüljutni, semmi probléma nem volt, pedig kicsit tartottam tőle, mert a fapadosok nem éppen az utasbarátságukról híresek, de sem a kézipoggyásszal nem volt semmi náci nácizás, sem a
Madridban is elég simán ment minden, a reptéri transzfer a pályaudvarnál tett le, ahonnan csak át kellett menni az úton, és ott voltam a lakásnál, ahol egy éjszakára szobát béreltem. A tulaj egy meglehetősen világlátott ámde fiatal "spaniard", jó arc volt. :)
'Live like a local #1: A közlekedési lámpák pusztán iránymutatásul szolgálnak, a zöld sem biztosíték arra, hogy nem gázolnak át rajtad a zebra felénél, viszont ugyanígy a piros is csak opció. Ami érdekes, hogy a pirosnál gondolkodás nélkül lelépnek a helyiek, bezzeg ha zöld, akkor kétszer is körülnéznek.
Másnap vonatra szálltam, bár a pályaudvar inkább hasonlított reptérre, mint egy
A lakásról.
Kicsi, de abszolút új, hatalmas ablak viccnyi méretű "balkonnal" (pont meg lehet állni kinn, de szűk, szóval lényegében nincs), kis konyhasarok, korrekt fürdő, nagyra nyíló kanapé. Pont megteszi egy embernek.
Ami kicsit problematikus, az a hőmérséklet. Mert bár nincs hideg (nappal 15 fok és napsütés), de éjjel fagypont körüli, és a fűtés nem igazán divat. Van egy légkondi, az most fűtésként funkcionál, de kissé tartok tőle, hogy majd megüt a guta amikor kijön az első villanyszámla, de nem vagyok hajlandó megfagyni.
Elhelyezkedését tekintve meglehetősen központi, a katedrális egy köpés, szóval tényleg minden közel van, meg ahogy egy kollegina fogalmazott, Granadában minden maximum fél órányira van gyalog. A meló pl kb 20 perc laza séta.
A városról.
Hétvégén voltam kicsit felfedezni, ami annyit jelentett, hogy elindultam egy irányba, aztán szisztematikusan elvesztem. Az alapszabály, hogy ha nem tudod merre vagy, akkor indulj el lefelé, mert kb a központ van a legmélyebben.
Az óváros rész (Albaicín) nagyon hangulatos, szűk és néha meredek utcák, narancsfák (ebbe ne menjünk bele, lehet, hogy mandarin) mindenütt. Van egy nagy, még az arab-időkből származó erőd az egyik hegyen, egyszer oda is elmegyek, csak ki kell találni mikor, mivel neten kell időpontot foglalni (az ország egyik leglátogatottabb helye).
Az újabb rész is szép, szűk utcák, kis terecskék, jóóó nagy katedrális középen, kicsi üzletek, két lépésenként étterem, zajos népek.
A munkahelyről.
Pénteken jöttem be először, körbevezettek, bemutattak mindenkinek akivel összefutottunk. Kedvesek, próbálnak angolul beszélni (a legtöbb ember akivel eddig összefutottam simán közölte, hogy nem beszél angolul, itt benn legalább megpróbálják), meg segítőkészek. Péntek lévén első dolguk volt közölni, hogy pénteken nincs munka, ez inkább olyan alibi-nap, ebéd táján mindenki lelép.
9 körül beér az ember, 11 körül rituális kávézás az étteremben (külön színfolt, tipikus hely) aztán fél három körül ebéd. Pénteken itt véget is ér a nap, de úgy általában szerintem máskor sem szakadnak bele a munkába, meg ott a híres szieszta, kettő és öt között kicsit meglassul minden.
Ma volt egy megbeszélés a teendőkről, még kicsit ülepedni kell az egésznek, néha úgy érzem kicsit elbeszélünk egymás mellett, de szerintem produktív öt hónap lesz ez.
A ritmusról.
Ma, amikor nyolc körül elindultam, egyrészt még félig sötét volt, másrészt alig volt ember az utcákon. Vasárnap/hétvégén 11, de inkább 12 előtt nincs élet, néma csend mint egy atomtámadás után, délutánra viszont megmozdul az egész város. Minden el van csúszva pár órával, a reggeli opcionális, pl a 11-es rituális kávéhoz majdhogynem kötelező elem a pirított kenyérfélére rámelegített paradicsomszmötyi, amit aztán nyakon öntesz olivaolajjal, belekapargatod a villáddal aztán megsózod, és lőn reggeli; ebéd három körül, vacsora meg valamikor éjjel.
Nincs rohanás, nincs pánik, süt a nap, sétálgatnak az emberek. Azt hiszem ezzel sem lesz probléma.
A nyelvről.
Na igen, a legproblematikusabb rész, mivel nagyjából semmit nem értek abból, amit hadarnak. A legjobb az, amikor bár közlöm, hogy nem beszélek spanyolul, csak azért is úgy folytatja, csak egy fokkal hangosabban, aztán megismétli még hangosabban és a végén már üvölt (ebben kicsit hasonlítanak a magyarokra).
A hapsi, akire most rá vagyok kicsit bízva - Carmelo - például nem igazán beszél angolul, de ő legalább hajlandó lassan mondani a spanyol habla-hablát, így előbb-utóbb megértem mit is akar, aztán jót röhögünk az egészen és kezdjük előről.
Nnna, én megmondtam, hogy nem lesz rövid, de hirtelen ennyi.
És pár kép:
:)
VálaszTörlés